Minden szellemi termék ellopása, másolása, hasznosítása bűncselekménynek számít!!! Arra kérünk titeket, hogy a könyvet ne terjesszétek SEHOL az interneten!!!Megértéseteket köszönjük! Jó olvasást mindenkinek!

 

 

 

 

 

 Gál Anna

 

Valóra vált rémálom

 

 

 

 

 

Álmomban egy sötét, ijesztő erdőben szaladok, habár fogalmam sincs miért. Rémlik, mintha valaki halk lépteit hallanám a közelről. Egy ág olyan hangosat reccsen, hogy ugrok egyet. Ijedten nézek le a lábamra, ám nem én okoztam a zajt. Bár már jártányi erőm is alig van a sok rohanástól, a félelem árnyékában még gyorsabban kezdek futni. „Valaki üldöz" egyre csak ez dübörög a fejemben, és meg se próbálok halk lenni. Mit sem törődve azzal, mekkora robajt csapok, lihegve verdesem félre az utamba kerülő ágakat. Már éppen azt hiszem, hogy csak képzeltem az egészet, amikor valami elém vág, megakadályozva ezzel a tovább haladásban. A rémülettől hátrahőkölök, és minden bizonnyal még el is esnék, ha az üldözőm nem kap el. Tágra nyílt szemmel, elakadó lélegzettel meredek a sötét alakra. A holdfény megvilágítja az arcát, ám én mégis csak sötétséget veszek ki belőle. A jeges félelem a szívemig hatol, amikor rádöbbenek milyen nesztelenül és gyorsan ért utol (bárki is legyen).

 

Próbálok kiszabadulni a szorításából teljesen hiába, hisz úgy is erősebbnek bizonyul. Az ujjai vasbilincsként zárulnak a csuklómra. Ekkor már ütök, vágok, ő viszont szikla módjára megrendíthetetlenül áll előttem, és nem épp úgy fest, mint aki érezne is bármit szánalmas kapálózásomból. Nem tesz semmi támadásra utaló jelet, és ez némi nyugalommal tölt el. Egy halvány reménysugár jelenik meg a képzeletemben, így hát megpróbálok higgadtságot erőltetni magamra. Megállítom a kezem, mely újabb ütésre lendül, és csak azért könyörgök, hogy a rettegéstől ne csuklódjon el a hangom. De amikor szóra nyitom a szám, hogy elmagyarázzam kétségbe ejtő helyzetemet, ő megragadja a jobb kezem, és hatalmasat beleharap az alkaromba. Fájdalomtól elakadó lélegzettel pislogok értetlenül támadómra. Fogalmam sincs, hol vagyok, fogalmam sincs, hogy ki ez az alak, de egy valamit tudok: hogy nem ember.

 

 

 

Másnap reggel Olívia valami furcsa, félelemmel vegyes hiányérzetben ébredt.

 

Hosszú ideig nem kelt fel, csak hunyorogva bámulta az ablakon beszökő fénycsíkot. Úgy érezte magát, mintha kilométereket futott volna az éjjel: légzése akadozott, izzadtságtól nedves hajtincsei pedig az arcára tapadtak. Lábai sajogtak, bár ezt könnyen elkönyvelte a könyörtelen testnevelés órák javára. Továbbra is makacsul meredt a plafonra, s próbált megfeledkezni a tényről, hogy idejét sem tudja mikor tornázott utoljára. Soha nem volt jó hazudozó de az észérveket könnyebb volt elfogadnia, mint a mellkasát szorító félelmet.

 

Az egyre erősebb fényáradattól pislogva próbált rájönni miért nem lassul szívének heves dobogása. Vagy miért nem képes másra gondolni csak a borzongásra mely egyfolytában feljebb kúszik a gerincén. Ám épphogy csak feltette magában kérdést már azonnal el is vetette a felmerülő választ. Ökölbe szorított kezét a homlokához szorította, mintha azzal ki tudná űzni belőle a rossz gondolatokat. Tanácstalanságában forgolódni kezdett az ágyán és igyekezett elfojtani a feltörő emlékek áradatát. Mert akármit is hazudott magának tudta, hogy az álom miatt van az egész.

 

Valamit álmodott. Valami semmihez sem hasonlíthatót, aminek már a gondolatától is kirázta a hideg.

 

Olívia átgördült a másik oldalára, és ugyanezzel a mozdulattal fejére szorította a legkisebbik párnáját. El akarta hitetni magával, hogy még mindig alszik, s amint megszólal az éjjeliszekrényen álló óra, kifogástalanul pihent állapotban fog ébredni.

 

Ellentétben azokkal a reggelekkel, amikor legszívesebben a földhöz vágná a vekkert, most gondolatban rimánkodott egy apró csörgésért.

 

Percekig feküdt így mozdulatlanul, a megváltó erejű csengést várva. De hiába várt, az óra meg se nyikkant.

 

„Na mi lesz már!" könyörgött tovább Olívia, mély sóhajtással adva hitelességet türelmetlenségének.

 

Végül ráunt a semmittevésre, és egy hirtelen mozdulattal lelökte az arcán pihenő párnát. Kócos tincsi a szemébe hullottak, ahogy közelebb hajolt az éjjeliszekrényhez. Összeszűkült szemmel meredt az óra sötét kijelzőjére. A fejében lévő fogaskerekek hihetetlen lomhasággal indultak mozgásnak. Beletelt egy pár másodpercbe mire Olívia rájött, hogy áramszünet van.

 

Lemondóan csuklott vissza az ágyra, ujjaival pedig ideges dobolásba kezdett a hasán. Gyerekesnek érezte magát, amiért egy álomtól fél. Mintha csak újra hat éves lenne, és képzeletbeli szörnyeket látna a sötétben. Határozottan megrázta a fejét, hátha attól észhez tér, de a félelmet nem lehet csak úgy lerázni. Ott maradt tovább gyötörve Olíviát.

 

Hiába is ígérgette magának, hogy többé nem teszi, szüntelenül csak az álom járt az eszében. Többször is lejátszotta magában az első jelenetet, amikor az erdőben szalad. Annyira tisztán emlékezett az álom minden apró részletre, hogy kezdte azt hinni nem csak álmodta, ám ezt a gondolatot az agya legmélyére száműzte.

 

Látta maga előtt a sötét ágak tengerét, a hold ezüstös fényét, és szinte újra átélte az akkor érzett jeges félelmet. Akadozó légzése még emberi fül számára is hangos volt, habár jól tudta az alak, aki követi nem ember. De hasztalanul próbált visszaemlékezni az üldözőjére. Valahányszor rá gondolt sötét falnak ütközött a fejében.

 

Nem hagyta nyugodni a hátborzongató emlék, amely egyre inkább befészkelte magát a fejébe. Akkor sem volt ez másképp, amikor átlépte az iskola küszöbét.

 

Nem örvendett különösebben nagy népszerűségnek a diákok körében, ezért nem aggódott amiatt, hogy bárki észrevenné szótlanságát. Kivéve persze a legjobb barátnőjét Emmát, aki megtéveszthetetlen az efféle ügyekben. A lány tartott tőle, hogy barátnője kérdések áradatát zúdítja majd rá, tehát igyekezett természetesen viselkedni.

 

Olívia épp akkor fordult be a tanterem ajtaján, amikor Emma elfoglalta szokásos helyét az utolsó előtti padban. A mellette lévő üres szék Olívia számára volt fenntartva, amire barátnője két kézzel mutogatva próbálta felhívni a figyelmét. De a lány inkább kikerülte, és a hátsó pad felé vette az irányt. Amikor megérkezett a szabad, és teljesen háborítatlan asztalhoz, rögtön lerogyott a legközelebbi székre. Emma kérdő tekintettel fordult hátra hozzá.

 

- Egy kicsit megfáztam. Nem szeretném, hogy elkapd. -hazudta Olívia szemrebbenés nélkül, s hogy igazolja mondandóját színlelt köhögésben tört ki.

 

A barátnője kétkedő pillantást vetett rá, de azért nem szólt semmit. Átszellemült magyarázásba kezdett a legújabb barátjáról, habár Olívia nem sok figyelmet szentelt neki. A szemét semmi pénzért nem emelte volna feljebb a padlóról.

 

A történelem óra bármelyik percben elkezdődhet, és ez felért egy kisebb fajta megváltással. Reménykedett benne, hogy az évszámok jobban elterelik majd a figyelmét, mint Emma egyoldalú szövegelése.

 

Noha úgy érezte ennek az esélye egyenlő a nullával.

 

- Oli, Olívia! Figyelsz te rám? - Emma számon kérő hangja szakította félbe gondolatmenetét

 

- Persze...ööö az új barátodról beszéltél. -a lány bizonytalan hebegésbe kezdett -Hogy is hívják? Dani?   

 

- Dávidnak hívják, és nem a barátom. -Titokzatos mosoly jelent meg az arcán- Még nem.

 

- De ne próbáld terelni a témát Olívia. Mi a baj? -kérdezte Emma őszinte aggódással a hangjában

 

Mindenre fel volt készülve csak arra nem, amit kapott: aggódásra. Egy nemtörődöm mozdulattal megrántotta a vállát, mintha csak azt mondaná „Ne is törődj velem". Emma viszont nem adta fel ilyen könnyen:  

 

- Ne már Oli! Nekem elmondhatod, nem foglak kinevetni és ujjal mutogatva kiabálni, hogy „Szerencsétlen lúzer".

 

Emma karba tett kézzel várta a magyarázatot. Vörös haja csapzott fürtökben omlott a vállára, szeplős kislányos arcával pedig sürgető érdeklődéssel fürkészte.

 

Végül Olívia hatalmas sóhajjal jelezte: megadja magát.

 

- Csak egy hülye álom. - mondta a lány, de nem bírt túl sokáig Emma átható, zöld szemébe nézni. Úgy érezte a barátnőjének röntgen szeme van, amivel akár a fejébe is belelát.

 

Emma szóra nyitotta a száját, ám hangját elnyomta az óra kezdetét jelző éles csengő. Ha mondani is akart valamit meggondolta magát, mert ezúttal ő kapta el a tekintetét.

 

- Töri óra?- kérdezte Emma vészjósló hanglejtéssel

 

- Ühüm. -válaszolta Olívia automatikusan, ismét a gondolataiba merülve

 

- Oli?

 

- Tessék.

 

- Oli!

 

- Mi van? - kérdezte a lány, ingerülten nézve fel barátnője arcára

 

- Az van, hogy ma cetlit írunk, de én nem tanultam semmit. -kérlelő pillantást küldött Olívia felé - Ugye segítesz nekem? Tudod, hogy te vagy a legjobb barátom.

 

- Mi az, hogy nem tanultál semmit? A fél vasárnapomat azzal töltöttem, hogy kijegyzeteljem neked a lehetséges témák lényegét. -egy percre teljesen megfeledkezett az álomról, és olyan mindennapi dolgokra gondolt, mint az iskola, vagy a dolgozatok- Tegnap elmagyaráztam neked mindent, akkor még értetted. Csak emlékszel valamire.    

 

Emma némán rázta a fejét, miközben bocsánatkérően pislogott.

 

A történelem tanár pedig épp ezt a pillanatot választotta, hogy megszokott szapora lépteivel berobogjon az ajtón. Egyetlen határozott mozdulattal jelezte az osztálynyak, maradjon csendben. Nem mintha bárkinek is kedve lett volna beszélgetni a tanár jelenlétében, de ez amolyan szokványos gesztusnak számított a felnőttek körében. Tudatni a fiatalabbakkal, hogy ki a főnök.

 

- Van számotokra egy jó hírem. -jelentette be a tanár miközben cseppet sem barátságos mosolyt küldött a diákok felé.

 

- Gyere ide Erik! -parancsolta a nevelő az ajtó előtt álló, eddig észrevétlen fiú felé intve. -Idén új osztálytársat üdvözölhettek magatok közt. A neve Balla Erik, és színjeles tanuló, az osztály nagy részével ellentétben. -beszéde közben szúrós pillantásokat lövellt a tanulókra, akik ezt gúnyos grimaszokkal fogadták - Ülj csak le Erik. Úgy látom, hátul még van hely Olívia mellett.

 

A lány, neve hallatán felkapta a fejét, de nem akarta elhinni, amit látott.

 

Az Eriknek nevezett fiú haja fekete volt, és kócosan hullott a még annál is sötétebb szemébe. Magas volt, nem túlzottan nagydarab de látszott rajta, sok időt töltött az edző teremben. Tökéletesnek tűnt, ám jóképű arcán nem látszott beképzeltség. A lányok szájtátva kísérték minden mozdulatát, majd irigykedve fordultak Olívia felé.

 

Ő maga viszont kicsit sem érezte magát szerencsésnek, sőt kedve lett volna kiszaladni a teremből, mert most már mindenre emlékezett. A sötét fal, amely eddig meggátolta, hogy a lány rájöjjön mitől fél, most egy csapásra leomlott. A reggel óta érzett jeges félelem minden felé megtett lépéssel erősödött, a légzése egyenetlen lett és szapora. Mindez pár másodperc alatt játszódott le benne, ám ez épp elegendő idő volt arra, hogy a fiú mellé érjen.

 

Erik letette a táskáját és becsusszant a lány melletti üres székre. Olívia magán érezte a fiú tekintetét, de nem fordult felé, hogy köszönjön. Bárhová szívesebben nézett volna, mint rá.

 

Szerette volna meggyőzni magát, hogy csak véletlen egybeesés az egész, de már nem hitt a józan eszének. Akár az életét is fel merte volna tenni rá, hogy ugyanez a sötét szempár bámulta őt múlt esti álmában.

 

És ez épp vele történik. Vele, aki mindig racionálisan gondolkodik, és a dolgok ésszerű magyarázatát keresi. Agyának egy részével kétségbeesetten kutatott józan indok után, mindhiába.

 

Végül rájött a megoldásra. Villámként hasított belé a felismerés: ha az álom igazi volt, akkor a harapás is, vagyis...

 

Rettegve attól, amit látni fog, remegve emelte fel a bal karját, mely ólomsúlyúnak tűnt. Nagyon lassan az alkarjára fordította a tekintetét, ám azon semmi rendkívüli nem volt. A saját ostobaságán mosolyogva megráztam a fejét, miközben megkönnyebbülten hátra dőlt a székben. „Csak egy álom volt"

 

Felszabadultan mosolyogva nézett az újdonsült padtársára, mintha csak azt várná, hogy majd gratulál neki, amiért egy díjnyertes idióta volt. Ám nem így történt. A fiú egy féloldalas farkas mosolyt vetett rá, majd a lány jobb karjára bökött. Olívia értetlenül pislogva nézett le a pontra, ahova mutatott.

 

A lánynak teljes meggyőződése volt arról, hogy amikor odapillantott a szíve kihagyott egy ütemet, mert az alkarján ott volt egy halvány, de jól kivehető piros kör.    

 Ha tettszett, olvasd tovább...

2. rész!!!!

 

Oldal: °°Gál Anna - Novella°°
Fantasy könyvek - © 2008 - 2024 - vampirekonyvek.hupont.hu

A HuPont.hu weblapszerkesztő. A honlapkészítés nem jelent akadályt: Honlapkészítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat