Beryll, az öt elem leánya

I. Rész

A pillangó születése

 Ismertető

Beryll vagyok, egy 21 éves egyetemista lány. Mondanám én, hogy átlagos vagyok, csak hát az a gáz, hogy bennem aztán semmi átlagos sincs.. Na, jó, nem sok. Először is, boszorkány vagyok. Másodszor, az egyik legnagyobb hatalmú. Harmadszor, királynő. Igen, a boszorkányoké is, meg még ezen kívül pár más teremtményé. Merthogy létezünk. A legtöbb mese igaz. Vannak vámpírok, vérállatok, boszorkányok, tündérek, manók, démonok, szellemek, angyalok, és még sorolhatnám a végtelenségig. Nem voltam ám én sem mindig beavatott. S hogy hogyan kerültem akkor bele ebbe a világba, bele minden katymasz közepébe? Nos, elmesélem.

 Prológus

Úgy döntöttem, leírom a történetem. Pontosabban, csak az elejét. S hogy miért van szükség erre? Az életem egy egészen új szakaszba érkezett, majdhogynem megszűnt számomra az idő és a tér, hisz a halhatatlanok közé léptem. Minden megváltozott, s minden ugyanolyan maradt. Most még. Talán ezért fontos annyira nekem, hogy most, az „új élet" kezdetén visszatekintsek. Hogy is kezdődött? Hogyan jutottam el idáig? Menjünk szépen sorjában..

 1. fejezet

Így, utólag visszagondolva, azt hiszem minden a 13. születésnapomon kezdődött. Hmm, igen. Ezen a napon történt az első kinyilatkoztatása annak, hogy valami nem stimmel velem, csak hát akkor még nem értettem az egészből semmit. Hja', a boldog tudatlanság... Január 19.-e tehát bizonyos értelemben egészen átlagosan indult. Reggel 6-kor a kedvenc kék gyerekkori órám csörgésére ébredtem, mint mindig. A mai napig nem tudom megérteni azokat, akik a telefonjukat használják ébresztőként - olyan éles hangja van valahogy (nekem legalábbis). Szóval, kipattantam az ágyból (frissen és üdén - sajátos genetikai rendellenesség...), s bevágtattam a fürdőszobába. Miközben a szokásos reggeli teendőimet végeztem, azon morfondíroztam, milyen előnyei lesznek annak, ha délután betöltöm végre a 13-at, 14.15-kor születtem ugyanis. Az biztos, hogy egy évvel megint öregebb lettem. Hurrá. Viszont, most már senki sem szólhat be nekem, teljes joggal nézhetem a 12-es karikás korhatáros filmeket, műsorokat. Szuper. Főleg, mert olyan sok TV-t nézek. Akkor meg? Minek ez a nagy felhajtás, kérdem én? Na, jó 13 éve pont ezen a napon láttam meg a napvilágot. Ez azért ok az ünneplésre, asszem.. Mire idáig jutottam hihetetlenül értelmes gondolataimmal, már a hajamat keféltem. Igazából ez az egyetlen, amit szeretek magamon. Mindig is magasabb voltam, mint a kortársaim, ekkoriban olyan 170 cm lehettem (15 éves koromra elértem a végleges magasságom, 180 cm, ehhez jön a 60 kg-om... tipikus piszkafa) Ha belenézek a tükörbe, egy égimeszelőt látok tehát, ovális arccal, nagy mogyoróbarna szemekkel, porcelán fehér bőrrel, a szám bal sarkában egy szolid kis anyajeggyel. Ehhez jön még a szőkésbarna haj, mely dús hullámokban omlik le a hátamon, egészen a combomig. Kicsi korom óta növesztem, és imádom. Többen szóltak már be amiatt, hogy úgy hordom, mintha valami királynő lennék (haha, ha tudnátok! ) s igazán lejjebb vágathatnám, hogy úgy nézzek ki, mint minden normális csaj. Erről csak annyit, hogy nem vagyok normális. Érdekes, hogy ma is tisztán emlékszek arra, ahogyan két tincset hátrafontam, majd azokat a tarkómnál összefogtam, hogy ne lógjon a hajam a szemembe, de azért szabadon legyen, egy, a zöld tunikámmal megegyező színű szalaggal téve tökéletessé az összhatást, szeretek odafigyelni a részletekre.

Anyáék hatalmas mosollyal, és hihetetlen derűvel köszöntöttek, megvallom a lelkesedésük rám is átragadt... A korai időpont ellenére mind itt voltak, csak hogy engem felköszönthessenek. Ez azért jól esett. Ideadták az ajándékaimat, anyától egy ezüst foglalatos Akvamarin karperecet, a húgomtól egy dobozt a kedvenc bonbonomból, nevelőapukámtól pedig vadító színű harisnyákat kaptam. Anya elkészítette a kedvenc reggelimet. Miközben a zabkásámat mósztattam (jó sok mézzel nyakon öntve) az aznapi teendőimet vettem át. Kilépve a szabadba újabb meglepetés ért. Hét ágra sütött a nap( jó, baromira hideg volt, meg kb.30-40 cm hó, de legalább szép, tiszta idő) szóval eldöntöttem, hogy ma jó kedvem lesz. A délelőtt eseménymentesen telt, máig nem sok emlékem van az általános iskoláról, talán csak annyi, hogy utáltam. A szobámban vártam, hogy végre 14.15 legyen, pont abban az évben festettem fűzöldre, nagyon jól nézett ki, amikor is arra lettem figyelmes, hogy odakint feltámadt a szél. Na, jó, a szél egészen enyhe kifejezés arra az orkános zimankóra, ami odakint tombolt. Volt ott minden, hó, jég, néha egy-két macska is elrepült az ablak előtt. Aztán egyszer csak vége lett. Olyan hirtelen, mint ahogy kezdődött. Kisütött a nap, s szegény Blanse cicán, na meg a hóval befújt ablakokon kívül semmi nyoma sem maradt az ítéletidőnek. Visszatérve az órámhoz csalódottan konstatáltam, hogy a viharkukkolás miatt lemaradtam a „születésemről". Na, igen. Ma már tudom, hogy a vihar pontosan 14.15-kor kezdődött, s egészen egy percig tartott. Még egy furcsaságra lettem figyelmes. A 13. évem betöltését követően elkezdtem érteni a növényeket. Eleinte csak megértettem, mit suttogtak, mit szerettek volna, majd elkezdtem beszélgetni velük, végül teljesítették, amit kértem tőlük. Nem valami látványos képesség, a mostaniakhoz képest, mégis a mai napig hihetetlen örömet szerez, ha a kertben lévő ős öreg diófák suttogását hallgatva néha szóba elegyednek velem. Persze nem igazán beszédről van szó, inkább gondolatok, érzések, hangulatok halmazáról; mindenestre, megértettem a lényeget. Szóval, 13 éves koromtól a szobám valóságos dzsungellé változott, hisz a növények, hogy a kedvemben járjanak, hatalmasra nőttek, s legtöbbjük ontotta magából a szebbnél szebb virágokat. Emlékszem, egyszer még egy biológusismerős is eljött, s egy héten keresztül tanulmányozgatta a saját botanikus kertemet, de a fejvakargatáson kívül nem sokra jutott.  Viszont engem rettenetesen idegesített, ennek következtében a baleseti sebészeten kötött ki, mivel egy fikusz mérgező tüskéje életveszélyesen megsebesítette - a gyengébbek kedvéért megjegyzem, hogy a fikusznak semmilyen tüskéje nincs, nem hogy mérgező... Annyi biztos, hogy a faszit ezek után nem láttam soha többé... Mindig is szerettem a természetet, de ezek után sokkal közelebb kerültem hozzá. Napokat töltöttem kint a szabadban - hál' istennek a város szélén lakunk, pont egy erdő mellett, így nem okozott gondot a természetjárás. Anyáék eleinte furcsállták ezt a szokásomat, később, mikor egyre többet maradoztam el egyre tovább, már aggódtak, de végül megszokták különcségemet - bár szerintem ebben az is közrejátszott, hogy sosem történt baj. Furcsa voltam? Az biztos. A tavaszi nap első sugaraitól Mindenszentekig, ha csak tehettem a szabadban voltam. Érdekes, hogy ettől függetlenül rengeteg barátom volt, mármint a középiskolától elkezdve. Sok változás történt akkoriban. Eleinte féltem magától az iskolaváltástól is, de aztán lassan rájöttem, hogy én nyertem a legtöbbet. Olyan emberek közé kerültem, akik szerettek, és elfogadtak olyan zizzentnek, amilyen vagyok, ennek következtében én is kinyíltam. A tanáraim is nagyon rendesek voltak (a közép sulikból hál' istennek hiányzik az általános iskolákban jól bevett „kiskedvencrendszer"...) Mindezek ellenére vagy épp miatta, legközelebb a biológia tanáromhoz kerültem. A biológia mindig is a kedvencem volt, a mai napig lenyűgöz az anyatermészet sokszínűsége, hihetetlen, micsoda precizitás van mindenben, és ahogy a sok pici dolog egymásra épül... A tantárgy tehát alapból feküdt talán túlzottan is, ehhez jött még egy szenzációs pedagógus, Godric tanár úr. Rettenetes magas volt, izmos felsőtesttel, hosszú szőke haját mindig összefogva viselte, az arcát pedig mintha angyalok faragták volna, olyan szép volt (tipikusan illett rá az angyali kifejezés), viszont ha közelebb mentünk, észrevehettük, hogy az a tökéletes arc tele van halovány sebhelyekkel. Ezt sose értettem. Ugyan ki tudna bántani valakit, aki ilyen gyönyörű? A szemét, ha csak felszínesen akarnám jellemezni, és ugye miért tennék én ilyet, azt mondanám rá, hogy kék. Valójában azonban hangulatától függően, a feketétől a szürkén át a különböző kékekig szinte minden színt tudott produkálni. Mondják, hogy a szem a lélek tükre. Hát, nála asszem ez többszörösen is igaz volt. Az ember lánya csak rápillantott, s egyből vágta, ma milyen kedve van a suli Adoniszának. Elsős koromban talán egy icipicit nagyon bele voltam zúgva, de hát ki nem Később rájöttem, valójában csak a tantárgyába volt szerelmes, addig érdekelted, míg te is érdeklődtél a tantárgya iránt. Ezt gondoltam akkor. S mekkorát tévedtem! Viszont arra jó volt ez az elmélet, hogy végre kiverjem őt a fejemből, s teljes terjedelmemmel a biosznak szentelhessem magam. Ő is akkor került oda, amikor mi, s így talán egy kicsit jobban szeretett minket, mint itteni első osztályát. Hamar meglátta a bennem rejlő lehetőségeket, hisz 15 éves koromra már Magyarország összes növényének a nevét tudtam, persze kis segítséggel. Na, ő megtanította nekem őket latinul. Aztán jöttek az állatok, majd az ember, s egy évvel később úgy szavaltam az emberi csontvázon található legkisebb bütykök neveit is, mint a versmondó óvodások.  Aztán, mikor már nem sok újat tudott mondani, tanár úr gyógynövény szakkört indított. Egy hihetetlen új világ nyílt meg előttem. Azt eddig is tudtam, hogy vannak gyógyhatású növények, viszont, mivel ők maguk nincsenek tisztában mire használják őket, így én sem voltam sokkal okosabb. Addig. Újabb érdekes hobbi, mely nagyon közel áll máig a szívemhez. Betanultam, mit, mire, mikor, hogyan és miért használunk. Állandóan gyűjtöttem a gyógynövényeket, elraktároztam őket, különböző főzetek, teákat készítettem mindenki bajára, alkoholos, cukorszirupos kivonatokat tartósítás céljából. Ebben az is nagy segítségemre volt, hogy az egyik Télközép ünnepére (bocsánat, ti Karácsonyként ismeritek) egy gyógyszerkönyvet kaptam(azoknak, akik nem igazán járatosak az effélékben,a gyógyszerkönyv a gyógynövényekkel foglakozik, a szedéstől, az elkészítésen át a hatóanyagok kimutatásáig) . A növény és állathatározó mellé ez lett a harmadik állandó olvasmányom.

Anya valamiért sosem szerette tanár urat. Már az első szülői értekezletre is úgy ment el, hogy lehordja azért, amiért egy ilyen fiatal lánynak ennyire komoly dolgokat tanít (épp a növénytan közepén jártunk), de aztán, mikor hazajött, csak még jobban ki volt akadva, sőt, már az iskolaváltást fontolgatta. Rengeteg veszekedés, ígérgetés, fenyegetőzés után maradhattam, viszont anyával ezután végérvényesen megromlott a viszonyom. Valamiért rendkívül bosszantotta az érdeklődési köröm, s bár ezután sosem hozta szóba, nem rajongott érte különösebben.

Kamaszként természetesen én is lázadtam, így sikerült szert tennem három tetoválásra, a bokámon egy óm-jelre, a csípőmön egy pentagrammra, a hátam közepén pedig egy gyönyörű pillangóra. Anya ezt is elintézte egy legyintéssel, meg némi orr alatt motyogással. Tanár úr viszont látványosan elsápadt, amikor megmutattam neki a pentagrammát, az volt ugyanis az első tetoválásom:

- Mondd, Beryll, miért pont ezt választottad? - elég értetlenül nézhettem rá, mert folytatta:

- Úgy értem, hogy ez, nos, nem egy szokványos tetoválás, mindenki általában rózsákat, meg pillangókat varrat magára, nem csillagokat... - felnevettem.

 - Na, igen, a pillangó is tervben van, de először ezt szerettem volna.

- Mégis, miért?

- Nem tudom. Igazából csak úgy megtetszett, hogy olyan folytonos, aztán meg utána olvastam egy kicsit a jelentésének, aztán meg, voilá! - böktem a csípőmre. Tanár úr megkönnyebbülten nézett rám.

- Szóval tudod mit jelent? - sértődötten felhúztam az orrom.

- Még szép!

- Vagyis? - vagyis vettem egy nagy levegőt és elkezdtem szavalni engedelmesen.

- A pentagrammát sokan a boszorkánysággal, vagy a sátánizmussal társítják, tévesen. Ez egy újabb keletű felvétele ennek a jelnek. Valójában az ókori Görögországból származik, ahol is Aphroditénak, a szerelem istennőjének volt a jelképe, mely onnan jött, hogy a Vénusz bolygó (Aphrodité saját csillaga) pályáinak metszeteit, vagyis az égen megtett útjait, ha összekötjük, megkapjuk az ötágú csillagot. A rómaiak a nőiesség jelképének tartották, és Vénusz istennőnek ajánlották. Az ő révükön jutott el a druidákhoz, és a keltákhoz, akik az öt elemmel társították (föld, tűz, víz, levegő, lélek). Később, a keresztények kezdték el a boszorkányság jelének nevezni. Állítólag megvéd viselőjét minden bajtól, védelmezőnek is szokták nevezni emiatt.

- Ennyi elég lesz? - néztem rá mosolyogva.

- Igen, helyes.

És ennyi. Semmi vállon veregetés, tutujgatás, netalán dicséret, amiért olyat tetováltattam a seggemre, amiről tudom is, hogy micsoda?! Ááá, dehogy, mifelénk luxus az ilyesmi... Talán ezt az egyet nem szerettem benne. Soha sem dicsért, csak elkönyvelte, ha valamit tudok. Ezzel mondjuk arra sarkallt, hogy minél többet, és többet tanuljak, hátha végre sikerül valami dicséret féle képződményt kicsikarnom belőle. Mondanom se kell, eredménytelenül.

Meglepő módon, az egyetemen, biológia szakon tanultam tovább, bár kitűnőre végeztem, csak ez állt a szívemhez a legközelebb. Nem volt, s nincs is az egyetemmel semmi bajom, leszámítva annak nagyságát, személytelenségét, de ezen is gyorsan túltettem magam, s hiányérzetem kiküszöbölendő, vagy sétáltam egy nagyot a természet lágy ölén, vagy visszacsattogtam a suliba, hogy elmesélhessem tanár úrnak, mi mindent tanultam aznap. Becsületére legyen mondva, mindig szó nélkül, örömmel végighallgatott. Utólag visszanézve talán egyértelműnek tűnik a kivételezése velem, de akkoriban nekem ez annyira nem tűnt föl. A saját kis buborékomban éltem, a természet lányaként, s boldog voltam, hogy valakivel ennyire hasonló az érdeklődésünk. Ekkora a lányos szerelmem már átalakult tiszteletté, példaképpé nőtte ki magát. Annak ellenére, mennyire bálványoztam, a hangulat köztünk mindig baráti volt. Sosem zavart a kora, olyan 30 körülinek saccoltam, mindig inkább afféle haverként kezeltük egymást. Rengeteget voltunk együtt, mindenféle versenyekre vitt el, s talán ez furcsának tűnhet, mégsem volt az. Nekem legalábbis. S hogy miért meséltem ennyit róla? Meg kell, hogy értsd, mennyire fontos lett számomra, milyen sokat jelentett nekem ekkora. Aztán eljött az ominózus 19. születésnapom. És minden megváltozott...

 

2. fejezet

Ebben az évben Január 19-én nem mentem sehova. Nem csak a körülmények miatt, nem azért mert így hozták az események, hanem egyszerűen azért, mert másnap vizsgám lett volna, így idén önként lemondtam a bulizásról a munka javára. Hja', micsoda mártír lett belőlem... Régebben mindig méltóképp megünnepeltem azt, hogy egy évvel öregebb lettem. Most meg. Könyvek, könyvek, könyvek, és esetleg, ha jó kislány leszek, akkor, á, nem, akkor is könyvek.

Reggel korán keltem, mivel délutánra tanár úr szólt, hogy beugrik hozzánk felköszönteni engem (vagyis mégis csak lesz egy kis buli), s már előre úgy időzítettem, hogy be tudjam pótolni azt a pár óra szünetet. A délelőttöt a szobámban töltöttem magolva, mint valami remetelány, pizsamában, s még a reggelimet is a szobámban tettem magamévá. Csak anya meg ne tudja... Dél körül rászántam magam, és topis csövesből átvedlettem csini leendő 19 évessé. Fehér selyem fehérnemű (mondják, hogy a magabiztosság az alapokból fakad), tört fehér, gyűrött, zsabós lenvászon ing, egy szürke kantáros mini ruha, lila harisnya, nehogy mán túl ünnepélyes legyen és magas szárú fekete szőrmebélelt tornacipő (a 21. század legnagyobb találmánya, nagyon szívesen találkoznék azzal, aki feltalálta a télen is hordható verziót, két puszit biztos kapna tőlem, egy zseni lehet). A hajamat összefontam egy copfba, és „nagylányosan" felkontyoltam a fejem tetejére, dísznek egy lila pillangót tűztem bele. Pár gyakorlott mozdulattal kihúztam a szemem feketére, és mivel az ördög a részletekben lakozik, magamra fújtam pár cseppet a saját készítésű kamillás „parfümömből". Valószínűleg túl hamar kész lettem, mert tanár úr még sehol sem volt, visszaültem hát tanulni. Mint mindig, ha jól mulatsz, most is repült az idő. Az időérzékem mindig is ramaty volt, és amikor ránéztem az órára, meglepődve felkiáltottam:

- Jé, most lettem 19 éves!..

Abban a pillanatban éles fény vágott belém felülről, a fejemen keresztül átjárva az egész testemet. Minden idegszálam megfeszült, s a fájdalomtól a padlóra zuhantam. Először csak arra tudtam gondolni, hogy fáj. Hmm. Vagyis gondolkodni még tudok. „Cogito ergo sum". „Gondolkodom, tehát vagyok". Az jó. Jaj. Lehet, hogy vagyok, de hogy nagyon fáj, az is biztos. Egyáltalán mi a fene ez? Talán valami villám. De akkor megégnék. Körbeszimatoltam. Semmi égett szag. Nem, nem égek. Mintha a tiszta elemi erő járt volna át. Olyan volt, mint amikor egy végtelenül hosszú nap végén belemerülünk a jól megérdemelt kád forró vízbe, melyben mintha a csontjaink is felolvadnának. Valami ilyesmit „érezhetnek" a telefonok is, amikor felrakjuk őket töltőre. Átjár, átformál, megújít az erő. Erő lenne? Vagy annál bonyolultabb? Inkább maga az univerzum ügyködhetett rajtam. Hirtelen megértettem mindent. Hogy miért van minden úgy, ahogy? Miért változik minden? Miért az állandóság? Miért az állandó körforgás? Mindent láttam, és értettem az okát, miért így lett megcsinálva. Bevallom, tetszett a látvány. Még a fájdalomról is megfeledkeztem, annyi mindent mutattak nekem. Hogy kicsodák? Nem tudom. De biztos, hogy többen voltak. Mennyi csoda! S mind mellett csak elsuhantunk! Azt akarták, hogy lássak minél többet, emiatt csak betekintést engedtek. Egy picike betekintést mindenbe. Csak úgy záporozott felém a sok információ, s én nem igazán tudtam, mit kezdjek ennyi mindennel.

- Jegyezd meg! - mondták.

Amikor már csömöröm lett az egésztől, a száguldástól, a látványtól, egyszer csak vége lett. Újra a saját testemben voltam. Illetve abban, ami megmaradt belőle. Tehetetlen rongycsomóként hevertem a padlón, de mire ez tudatosult bennem, már ezernyi tört döftek belém. Minden porcikámat átjárta a fájdalom. Sikítottam. Nem értettem. Minek emeltek elképesztő magasságokba, ha utána letaszítanak? Miféle beteges tréfa ez? Azt kívántam, bár meghalnék. Bár vége lenne már. Érjen véget a kín.

- Beryll!

Hé, az nem az én nevem?!

- Beryll!!

Mi a csuda, csak nem valami Beryll nevű lányok gyűjtőhelyére kerültem?

- Beryll!!!

Te jó ég, hány Beryll lehet itt? Biztos az ide vezető út volt az a nagy száguldás. De mi a fenének gyűjtene valaki Berylleket? És egyáltalán hol vagyok? Remélem, aranyos a többi lány. Ki kéne velük jönni, ha már névrokonok vagyunk... Talán tudnak valamit arról is, mit keresünk itt...

- Beryll!!!

Hát, ez nem igaz. Még arra sem adnak időt az embernek, hogy hozzászokjon a gondolathoz, hogy elrabolták. Igazán kedves, mondhatom.

- Beryll!!!

Na, jó. Akkor felkelek. Csak azt nem értem mi olyan sürgős. Lássuk. Szépen sorban. Először is, mi az első, ha felkelek? Hoppá, meg is van. Kinyitom a szemem. Jó, akkor keressük meg.

- Beryll!!!

Kelek, már tényleg kelek. Okés. Szem megvan. Akkor nyissuk is ki.

Először csak foltokat láttam, majd a foltok elkezdtek élesedni, alakokat, majd alakzatokat adva ki. Aztán tudatosult bennem, hogy valaki fölém hajol. Egy angyal. Akkor ez mégsem lehet olyan rossz hely. Tovább folytattam a vizsgálódást. Beleszimatoltam a levegőbe. Eukaliptusz. Határozottan eukaliptusz. Esetleg egy kis fahéjjal megbolondítva. Az egyik kedvenc füstölőm. Kezdtem megnyugodni, főleg, hogy most már határozottan meg tudtam mondani, melyik testrészem hol van. Megnyugtató. Még pár perc, és ura leszek önmagamnak. Hmm. Harisnya van rajtam. Meg szoknya. Nem is, ruha lesz. És nincs felcsúszva. Vannak még csodák. Kezdek jól lenni. Ha már a kinézetem érdekel...

- Beryll!!!

Ez a hang. Valahonnan ismerős. Már biztos, hogy hallottam. Olyan szép dallamos, mégis karakteres, biztos az angyalból jön. Ha már itt tartunk. Az angyal még mindig az arcomban van. Most már egész jól ki tudtam venni hosszú szőke haját, és az aggodalomtó terhes zafírkék szemeit. Nem valami jól nevelt, annyi bizonyos. Valaki elmagyarázhatná neki a személyes tér fogalmát. Akár én is lehetnék. Jobb dolgom úgy sincs jelenleg.

- Ter.. ri ...tó..ri..um. - Hoppá, ez inkább nyögésnek hangzott.

De valami haszna csak volt, mert az angyalom felkapta a fejét.

- Hogy mit mondtál? Mit szeretnél Beryll? Hogy érzed magad? Tudok valamit segíteni?

Tessék, már meg szófosása van. Ez egyre jobb. Viszont. MÉG MINDIG AZ ARCOMBAN VAN!!! Kezd zavarni. Sőt, zavar. Akkor, próba kettő.

- Territórium. - na, ez már alakul. Bár angyalka elég döbbent arcot vág. Az ember lánya azt hinné, okosabbak. Ezek szerint tudok még újat mondani neki. Hát, még ha megtudja, mit fogok tenni, ha nem mászik ki sürgősen a képemből... lelki szemeim előtt megjelent, amint felhúzott lábbal jól hasba rúgom... Bezony, lassan az következik. De. Ne legyünk ennyire agresszívak, tegyünk egy harmadik próbát.

- Territórium!

Angyalka még mindig döbbent, de legalább hátrébb húzódik. Helyes, nagyon helyes. Gondolom én, erre elkezd röhögni.

- Úgy látom, megmaradsz. Már kezdtem aggódni. - és tovább nevet.

Csodás. De honnan ilyen ismerős ez a gunyoros modor? Aztán kezdett valami derengeni. Szülinap. Tanulás. Óra. Idő. Villám. Tanár úr. Tanár úr? Hopp, akkor ez ő lesz. Nem csoda, hogy angyalnak néztem. Asszem ideje lesz felkelni.

Lendületből ülő helyzetbe tornásztam magam, s már a felálláshoz készülődtem, amikor egy kéz megfogta a derekamat.

- Csak lassan. Több mint 10 percig nem voltál magadnál. - döbbenten néztem rá.

- 10 percig?! Nekem egy leélt életnek tűnt!

- Na, igen, a beavatás már csak ilyen. - hogy micsodami? Ezzel meg vajon mit akart mondani? Szinte láttam a fejem fölött lebegő kérdőjelet. Ő is biztos, mert folytatta:

- Mindenképpen ide akartam érni negyed 3 előtt, hogy még a kezdete előtt mindent megmagyarázhassak, hiszen csak egyszerűbb, ha tudod, mi történik veled. Erre pont most sikerült elkésnem. Úgy sajnálom. Remélem, nem volt nagyon ijesztő. El tudod mesélni mit láttál? - csak bólintani tudtam, majd megpróbáltam leírni a leírhatatlant. Olyan profánnak tűnt szavakba önteni. Elcsépelt, unalmas. Nem tudtam jól elmondani, de Godric elégedettnek látszott a metafizikai utam elnagyolt meséjével. Végül, már nem tudtam türtőztetni magam, muszáj volt kérdeznem:

- Miért pont 14.15-re akart ideérni tanár úr?

- Hát nem akkor születtél?

- De igen, viszont én ezt senkinek nem mondtam még. - láthatóan zavarba jött. Sebaj, folytattam.

 - És mi az a beavatás? És egyáltalán mi történt velem az előbb? - toppantottam dühösen. Felsóhajtott, majd megadóan felemelte a kezét, mint aki épp valami hihető hazugság beadására készül, csak nem tudja, hogy kezdjen hozzá. Felment bennem a pumpa. Engem aztán ne kábítson semmivel. Velem mindig őszinte volt, mondhatni már a barátja vagyok. Ennyit igazán megérdemlek! Ekkora már úgy éreztem magam, mint akit izzásig hevítettek, s már csak egy icipici lökés kell ahhoz, hogy millió darabra essen szét. Nem bírtam tovább. Muszáj volt kiadnom magamból a felgyülemlett feszültséget.

- Az igazságot! - süvítettem, legyintve egyet a kezemmel. A következő pillanatban levegő után kapkodtam a döbbenettől, mivel az én hőn szeretett tanár uram, akire most marhára dühös voltam, és aki szemmel láthatóan elhallgatott előlem valamit, egy kecses mozdulattal felkenődött a szobám falára. Ijedtemben talpra ugrottam. Arról fogalmam sincs, mi történhetett, de azt biztosan tudtam, hogy én csináltam valamit. Alig tértem magamhoz a sokkból, az Adoniszom ott állt előttem, úgy látszik sikerült levakarnia magát a falról, gondoltam megnyugodva.

- Jajjajajajj, úgy sajnálom, ugye nem történt semmi baj? Ugye jól van? - Ugráltam körbe ijedten, mint valami kotlóstyúk.

- Nem, semmi, jól vagyok. - mondta kicsit rekedten. S mivel még mindig ott kotkodácsoltam körülötte, egy csibészes mosoly kíséretében hozzátette:

- Territórium. - elvörösödtem. Na, ezt megkaptam. Úgy húztam arrébb, mint a vadlibák szoktak. Nyújtózkodott egyet, s mivel magával volt elfoglalva, nyugodtan legeltethettem a szemem karcsú alakján. A következő pillanatban bosszankodva fordult felém.

- Úgy néz ki, kiugrott a vállam. Segítesz visszatenni? - biccentettem.

- Ez a legkevesebb. Meg az... Te jó ég, felrepedt a szemöldöke! Az arca másik fele meg már belilult, mi lehet akkor még? A keze is! Lehet, hogy el is tört! Hívjuk gyorsan a mentőket, ez nem tréfa! - komolyan rám nézett.

- Beryll, mit szoktam mindig mondani?

- Hát hogy csak a lányok nyavalyognak...

- Na, igen. És azon kívül?

- Mondjuk, hogy előbb gondolkozz, aztán cselekedj. Hideg fej. Ez az.

- Ez is igaz. De én most arra gondoltam, hogy mindig csak az előtted lévő célra figyelj. Szóval, először is, ha nem baj, akkor a vállam.. - már pattantam is oda hozzá. Rettenetes bűntudatom volt. Mérges voltam rá, de nem ezt érdemelte. Ahogy megérintettem a vállát, éreztem, hogy a bennem munkáló szomorúság átáramlik belé. Jaj, ne. Ne megint. Ma  már egyszer megstírölhette közelről a falamat. El akartam rántani a kezem, figyelmeztetni a veszélyre, de a kezem mintha odaragasztották volna. Magam sem tudom miért, ösztönösen odahajoltam a vállához, és megcsókoltam. Amint elvittem a fejemet, egy éles reccsenést hallottam. Elkerekedett a szemem. A sérült váll visszaugrott a helyére, pedig csak egy csókot adtam rá. Aztán elkezdett halványodni a zúzódás az arcán, a keze is normális színt öltött újra, s a szemöldökén lévő seb is összeforrt. Egyszóval, ha a vérmaszattól az arcán eltekintünk, jobb volt, mint új korában. Csak hápogni tudtam.

- Eezt most één csináltam? - mosolygott.

- Hát, drágám, nagyon úgy tűnik. Köszönöm neked. Eljött az ideje, annak, hogy megtudj mindent. Ígérem minden kérdésedre válaszolni fogok, de ha megengedet, előbb én mesélek.

- De én nem értem...mi ez az egész? És ki a fene maga, mert a sima biosztanárok már rég kiakadtak volna...

- Nem, a biológia valóban csak álca volt.

- Álca? Mégis mihez?

- Ahhoz, hogy a közeledbe kerüljek.

- De hát miért? Miért akarna a közelemben lenni? - büszkén rám nézett.

- Beryll, az apád vagyok.

3. fejezet

A szó, ami az eszembe jutott, hát nem volt valami értelmes. De csak ennyit sikerült kinyögnöm:

- He?

Aztán végre beindultak a fogaskerekek, elkezdték feldolgozni a hallott infót. Az apám... Lehetséges volna? Megtörténhet, hogy végre, ennyi idő után találkozok vele?

Igazából nem sok semmit tudtam a vér szerinti apámról. Anya, mint mindig, elég szűken nyilatkozott a személyes dolgairól. Tudtam, hogy vannak események, melyeket szeretne elfelejteni, esetleg szégyell, de mindenképpen kellemetlenek számára, így én sem zaklattam vele. Ilyen volt a valódi apám rejtélye is. Hét éves koromra elég idősnek talált ahhoz, hogy elmondja az igazat. Addig abban a boldog tudatban éltem, hogy a fószer, aki velünk él, az apukám. Valójában anyám egy másik férfival élt sokáig, aztán én megszülettem, ő meg elhagyta, máig is tisztázatlan okokból. Hozzáment egy másik pasihoz, akivel az óta is boldog, sőt egy közös gyerekük is született, a húgom. Nem bántak velem sose másként, a nevelőapukám mindig úgy szeretett, mintha a saját lánya volnék, talán annak is tartott. De már akkor ott munkált bennem a kíváncsiság. Ha igaz volna a mondás, mely szerint „aki kíváncsi, hamar megöregszik", hát, asszem én már vén szipirtyó lennék. Nem hagyott nyugodni a dolog, meg akartam tudni, ki is vagyok én valójában. Egy hét éves gyerek, ha keres valamit, elsőként átfésüli a legnyilvánvalóbb helyeket. Sajnos azonban semmit se találtam a konyhaszekrényben, se a fürdőszobában, se a garázsban, sőt, még a borospincébe is lemerészkedtem, mondhatom, sikertelenül . A fotóalbumok is üresek voltak. Már vagy egy hete folyt a kincskeresés, amikor eszembe jutott, hogy az anyáék szobájában még szét se néztem. Ezt át kellett gondolni. Megéri-e a büntetést az esetleges információ, mely lehet, hogy ott van, lehet, hogy nem. Jogom van-e anyukám személyes dolgai között kutatni? Anya nem szerette, ha a szobájukban játszunk. Mindig azt hangoztatta, ott van arra a nappali, meg a saját szobánk, szükségtelen az övékét is csatatérré változtatni. Így a tiltott zónát nagy ívben elkerültük. Általában. Mert most a kíváncsiság bizonyult erősebbnek. Vettem egy nagy levegőt, és beléptem. Semmi nagy kunszt sem volt a szobában. A hatalmas ablakok fénye krémszínű selyemtapétára esett. A mahagóni színű parkettát a tapétával megegyező színű szőnyeg borította, az a bolyhos fajta, amibe az ember legszívesebben örökre beletemetkezne. Franciaágy, fenyő éjjeliszekrény, és ruhásszekrény, egy ajtó, mely a fürdőszobájukba vezet, és egy fésülködő asztalka. Hmm. Ha én anya lennék, hová rejteném a volt pasim képét? Biztos megőrizném, éés a... - körbepillantottam -... az éjjeliszekrényben tartanám! Boldogan odavágtattam, mintha az évszázad rejtélyét oldottam volna meg. Ahogy megfogtam az antik gombot, egy pillanatra visszakoztam. Már nem tűnt olyan jó ötletnek a dolog.

- „Ejnye, csak nem futamodsz meg a cél előtt?" - szólalt meg egy hang a fejemben.  

- „Azért sem!" - gondoltam, megkeményítve magam, s cselekedetem súlyának tudatában kihúztam a fiókot. A felső fiókban könyvek, gyógyszerek, zsebkendők. Hideg. Akkor jöjjön az alsó. Kihúztam a fiókot, és tátva maradt a szám. Rengeteg sok értékes „kacat". Volt ott egy furcsa kártya pakli fekete selyembe csomagolva, különböző szárított növények, tőrök, olajos üvegcsék, és egy könyv, amelyre fekete selyem fonallal a következő volt hímezve: „Árnyak könyve". Érdekes. Kezembe vettem a könyvet, és kinyitottam. Bingó! Az első oldalra rögtön be volt csúsztatva könyvjelzőként egy kép. Egy gyönyörű férfi átkarolja még gyönyörűbb asszonyát, aki egy csecsemőt tart a kezében. Csak úgy sugárzik róluk a boldogság. Ahogy tovább vizslattam a képet, a nő egyre ismerősebbnek tűnt. Aztán leesett. Hiszen ez anya! Akkor a férfi nem lehet más, mint, ...

- Beryll!

Na, tessék, lebuktam. Még egy gyors pillantás az ismeretlen férfira erőgyűjtés céljából, majd anyára néztem.

- Beryll, mégis mi a csodát keresel te itt? És... oh! Mire véljem ezt? A személyes dolgaim között kutatsz? Megtudhatnám, mit kerestél egyáltalán?

- Az igazi apukámról kerestem valamit...

- Beryll...

- De hát te nem mondasz semmit! Csak szertettem volna tudni, hogy nézett ki, ki volt ő... - hatalmas pofon csattant az arcomon. Könnybe lábadt a szemem. Az én anyukám! Még sose emelt kezet rám...

- Ide hallgass kisasszony, mert csak egyszer mondom el! Apád egy utolsó senkiházi, aljas kétszínű dög volt. Haszontalan semmirekellő, aki csak kihasznált minket! Életem egyik legjobb döntése volt, hogy elmenekültünk előle! Soha többé nem bánthat minket, gondoskodtam róla! Fogadd el, az eszményi apád nem létezik. Erről jobb is, ha többet nem beszélünk.

És nem is beszéltünk. Elfogadtam, hogy apám egy gonosz szélhámos volt, s anya csak engem védett azzal, hogy eltiltott tőle. De most... Az apám... Az igazi apám... Aki nem más, mint a biosztanárom... Lehet, hogy le kéne ülnöm... Igen. Ez jó ötlet. Mindig csak egy dolog egyszerre. Itt is van az ágyam széle. Tökéletes. Ránéztem. Épp engem fürkészett. Azt hitte most tudtam meg, hogy a férfi, akivel élek, nem az apám. Hahh! Ezen a sokkon már 12 éve átestem. Szóval elképzelhető, hogy ő az apám. Ki kéne deríteni, valóban így van-e?

- Bizonyítsd!

- Tessék? - nézett rám döbbenten.

- Azt mondod, te vagy az apám. Bizonyítsd be! - komolyan bólintott. Aztán eszembe jutott még valami, valami, ami sokkal fontosabbnak tűnt abban a pillanatban:

- De még előtte. Mi a nyavalyát műveletem én az előbb?

- A megjelent erőd első kinyilatkoztatása volt ez. Megtörtént a beavatásod.

- A beavatásom? Mégis minek?

- Boszorkánnyá Beryll. Most már te is közénk tartozol.

- Úgy érted, hogy én is...?

- Igen drágám. Boszorkány vagy. - kipukkadt belőlem a nevetés.  

- Jajj, tanár úr, ez nagyon jó! Majdnem bevettem! Pedig nincs is Április 1-je... - aztán döbbenten elhallgattam. Az előbb igazat mondott. Nem tudom honnan, de biztosan tudtam. Na, jó, kezd ez egy kicsit sok lenni... Kétségbeesetten kucorogtam az ágyam szélén. Mi a csoda történik énvelem? Aztán újdonsült apám leült mellém. Átkarolta a vállamat, és így szólt:

- Talán az elején kezdem, jó? - csak helyeselni tudtam.

- Az nem lenne rossz. - vett egy nagy levegőt, és belekezdett:

- A történet legeleje az idők homályába vész. Nem tudjuk, ki volt a legelső, ki kapta meg először a mágia adományát. Annyi bizonyos, hogy a családom az ókori Egyiptomig vezeti vissza a családfáját. - Elővett a zsebéből egy jókora ezüst amulettet, és így szólt:

- Ez a medál a Nagy Beryllé, családunk alapítójáé volt, tőle örökölted a nevedet, és most már a te jogos tulajdonod az ékszer is. - azzal a kezembe adta. Már csak a súlyából ítélve is biztos, hogy valódi volt. És ha valóban több ezer éves... brr, az értéke felbecsülhetetlen. Ő meg csak úgy lazán hozzám vágja... De ha már itt volt a kezemben, szemügyre vettem. Az amulett maga kör alakú volt, egy 9 cm átmérőjű tömör ezüst korong, amelybe hat drágakő volt foglalva úgy, hogy öt kívül, egy körben helyezkedett el, körbeölelve a hatodikat, a legnagyobbat, és a legszebbet mind közül:

 

A maga egyszerűségében rendkívül különleges volt. S valamiféle hatalom lengte körül, az elmúlt korok, régen élt személyek,(az őseim?) ereje. Ki sem gyönyörködhettem, magam, mert drága új apám folytatta:

- Ezt az ékszert direkt az ősanyánknak készítették színezüstből, s hat darab berill kőből. A középen látható rózsaszín drágakő egy Morganit; a piros, mely a tüzet jelképezi, és a lila mely a lelket, igen ritka Bixbitek; a kék, amely a vizet jelképe, egy Akvamarin; a zöld, mely a föld színe, egy Smaragd; és az átlátszó hatodik kő, a levegő jelképe, pedig egy Goshenit.

- És mindegyik berill?

- Igen, a berill egy gyűjtőnév, a drágakövek egyik csoportját jelöli. Különleges, nagyhatalommal bíró kövek ezek, mint ahogyan hatalmas volt az ősanya, és hatalmas vagy te is (pislogtam egy nagyot. Én? Hatalmas? Höhö. Jó vicc. De azért nem szakítottam félbe). Azt sajnos nem tudom megmondani, hogy Beryll tiszteletére nevezték-e el a köveket, vagy a kövekről Beryllt, mindenesetre a kettő mára szorosan összenőtt. Családunk jelképévé vált az idők során, s máig nagy becsben tartjuk.

De, visszatérve az eredetünkhöz, mely Egyiptomból indult, a Nagy Ősanyától. S hogy honnan tudom én ezt? Berylltől kezdve feljegyezték, s feljegyezzük ma is a családunk boszorkányait. Meg van örökítve az összes rokon, akinek hatalma volt valaha. Hosszú a lista, de mi büszkén vigyázzuk. Őseink tehát Egyiptomban éltek, ha jól tudom Ehnaton uralma alatt. Majd bekövetkezett a birodalom hanyatlása, egymást érték a hódítók, s mikor Nagy Sándor megalapította Alexandriát, azt tettük meg székhelyünknek. Aztán jöttek a rómaiak, akik különösebb gondot nem okoztak, bár meghódították az országot, nyugodtan folytathattuk hagyományainkat, melyeket ők is átvettek. Igen népszerűek voltak az Ízisz kultuszok, melyek főpapnőit családunk nagyhatalmú boszorkányai közül választották. Virágzó időszak volt ez. Istenként imádtak minket, s mi segítettük őket, hatalmunk korlátain belül, persze. A baj a kereszténység térhódításával kezdődött. Ez a zsidó alappillérekre épült, összegyűjtött mondavilág a bigott, tudatlan, szegény embereket célozta, akiknek nem jutott annyi földi jó. Éppen ezért, mivel pénzt nem adhattak nekik, a haláluk utáni gazdagsággal kecsegtették őket. S mivel másban nem igen bízhattak, elfogadták azt. Egyre több követőjük lett. Minket ez eleinte semmiben sem zavart, a mai napig a szabad gondolkodásban hiszünk, így hát, ha valaki a halál utáni megváltásban reménykedett, lelke rajta. A baj csak az volt, hogy ők nem gondolkodtak ugyanígy. A legfőbb bűnnek a gazdagságot, s a vele összekapcsolódó mágiát tekintették. A tudományok ismerete, a tanulás, szintén az előkelőek kiváltsága volt, tehát bűn. A szegények körében egyre gyorsabban terjedt az irányzat, annyira, hogy már mi is kezdtünk aggódni. Aztán Theodosius császár halálos ágyán államvallássá tette a kereszténységet. Kezdjenek vele az utódok, amit akarnak... Megírták az első bibliát, ezeknek a nevetséges történeteknek a gyűjteményét. Sajnos ekkoriban kellett elmenekülnünk Alexandriából, amit a hitbuzgók méltóztattak felgyújtani az ókori világ összes tudásával együtt. Ha egy szóval kéne jellemezni a kereszténységet, szerintem az a szó a pusztítás lenne. Pusztítják az értékeket, elpusztítják a haladó gondolatokat, a tudást, a szabad akaratot. Menekülnünk kellet innen. Nem is csak a lázongások, fenyegetőzések miatt, hanem mert a bibliájukban volt egy rész, mely már komoly aggodalomra adott okot:

„Varázsló embert ne hagyj életben"

Kérdem én, mi ez, ha nem fenyegetés? Összeült hát a Tanácsunk, s a békés elmenés mellett döntöttek. A választásunk az akkor még lakatlan Kárpát-medencére esett. Elég félreeső volt ahhoz, hogy ne érjenek el idáig az ostoba háború szelei, de mégis csak a már megszokott kényelemben folytathattuk életünket. Meg fogod látni, az egyetlen dolog, ami korlátlanul áll a rendelkezésünkre, az a pénz. Erre valahogy mindig ügyeltünk. Pár száz évvel később aztán egy új népcsoport érkezett, a magyarok. Első ránézésre véres és kegyetlen népség, minket mégis befogadtak maguk közé. Megbecsült sámánok lettünk. Segítségünkkel a környező vidékeket rettegésben tartották, megadóztatták. De a végzet, ami elől menekültünk, itt is utolért. A Római Birodalom Nyugati része megbukott, de a keresztény tanítások tovább éltek, s Európa méretű térhódításba kezdtek. Már minket is szorongattak, a hőn szeretett Kárpát-medencénket. Végül az egyik fejedelem beadta a derekát, s fiát keresztény papok kezére bízta. Meglett az eredménye. Amint trónra lépett, államvallássá tette a kereszténységet, ami nem is lett volna akkora baj, csak hogy ez azzal járt, hogy családunkat kiirtotta, mint a pogányság élő példáját. Bűnbakok lettünk. Üldöztek, és megvetettek minket, s ha sikerült elfogniuk egyikünket, máglyán elégették, hadd üdvözüljön. Sötét idők voltak ezek. Az emberek szépen lassan elfelejtették, mi is a varázslás, csak a rosszat, az ördög teremtményét látták bennünk, akit amúgy Pánnal, az erdei istennel társítottak. Tudatlanok lettek, és ostobák, akik félték a mágiát. Kiterjedt, több száz fős családunk, kevesebb, mint 15 főre csökkent. Bár az elkövetkező évszázadok során megtanultuk, hogyan rejtsük el magunkat, hogyan segítsünk az embereken úgy, hogy ne mi jussunk róla az eszükbe, azt a mészárlást nem tudtuk kiheverni. Minden évben, November 1-én gyertyagyújtással emlékezünk meg a meggyilkolt családtagokra. Az már csak a bosszú elégtétele, hogy a többi ember is átvette tőlünk ezt a szokást, s ők is ilyenkor emlékeznek meg halottaikról. Nem tudják, hogy lassan több mint ezer éve November 1-én mi is történt valójában. Azóta is itt élünk, megszerettük ezt a helyet. Néha segítettünk az uralkodóknak, ha arra alkalmasnak ítéltük, bár családunk sosem lett újra olyan kiterjedt, mint egykoron. Túléltünk, kitartottunk, hiszen Ősanyánk parancsát kell a mai napig követni:

„Tiszteld az életet, védd az embereket, harcolj a gonosszal, és ne féld a halált!"

Ez családunk jelmondatává vált. S hogy mi a feladatunk? Először is, minél jobban ki kell tanulnunk a mesterségünket, tisztában kell lennünk a hagyományokkal, hogy méltó ellenfelei lehessünk a gonosz teremtményeknek. Boszorkány vadászok - Árnyvadászok ősi rendje a miénk, mely arra tette fel az életét, hogy megvédje az embereket az ártó démonoktól, vámpíroktól, vérfarkasoktól, vagyis minden olyan lénytől, akik, drága fiam szavaival élve, embert esznek. - nem bírtam tovább, muszáj volt közbekottyantanom:

-  Van egy fiad?

- Ami azt illeti, kettő is. Már voltam egyszer nős édesanyád előtt.

- És mi lett vele?

- Elhagyott. Ahogyan az anyád is. Úgy látszik a nőkkel sosem volt szerencsém... - teszi hozzá szomorúan. Én meg értetlenül néztem rá.

- Hát nem azért hagyott el, mert semmirekellő alak vagy? - most már ő is értetlen.

- Nem, honnan szedted te ezt?

- Hát, ha szóba került nagy ritkán, anya mindig ezt mondta...

- Szóval te akkor tudtad?

- Mármint, hogy nem az igazi apám nevel? Igen, tudtam. Hét éves korom óta.

- Az jó. Akkor nem hoztam rád nagyon a frászt...

- Azt azért nem mondanám... de térjünk csak vissza a történetedhez! Kérlek, mesélj még! - tisztára, jutott eszembe, mint egy kisgyerek, akinek még nincs kedve aludni, ezért újabb, és újabb történeteket csikar ki a szüleiből. Én sem akartam, hogy vége legyen. Nem akartam visszatérni a valóságba. Olyan volt ez, mint valami csoda. Az apám mindig itt volt velem, és vigyázott rám, még ha nem is tudtam róla.

- Valóban, sok mindent nem mondtam még el neked. Példának okáért a saját családom történetét meséltem. Édesanyád egy 1500-as években alakult Németalföldi gyógyító rend leszármazottja.

- Vagyis anya is boszorkány?! - gúnyosan grimaszol egyet.

- Anyád Közép-Európa legjobb telepatája. Onnan, ahol most vagyunk meg tudja mondani, mit gondol egy konkrét ember az ország másik végében. Illetve, meg tudná, ha akarná. Annak idején egy kicsit besokallt a mágiától. Azt mondta, normális életet szeretne élni, s a gyermekét is normális körülmények között akarja felnevelni. Távol a harctól, a sok szörnyűségtől. Így hát elhagyott. De megtiltotta azt is, hogy én lássalak téged, s a mai napig varázslattal védi tartózkodási helyeteket. De hiba csúszott a gépezetbe, hiszen örökölted a tehetségünket, s már 13 éves korodban megtörtént az első kinyilatkoztatás. Ezt pedig mind éreztük. Ebbe a vékony szálba kapaszkodva aztán megtaláltalak téged. Leírhatatlan volt az örömöm. Már akkor kivételes tehetségnek ígérkeztél, hiszen lehetetlenség, hogy valakinek a 21. éve előtt ereje legyen. S ím, itt voltál te, az élő cáfolat. Hogy a közeledben maradhassak, jelentkeztem biológiatanárnak. Jót nevettem, mikor kiderült, ez a kedvenc tantárgyad. Aztán még jobban nevettem, amikor édesanyád feljött a fogadóórámra. Rájött, hogy nem tarthat távol minket egymástól, hisz a lányom vagy. Büszkén tanítottalak hát olyan ismeretekre, amiknek később is hasznát veszed. - nem bírtam ki, megint közbe kellett szólnom.

- Azt mondta a beavatásra csak 21 évesen kerül sor. Én meg csak 19 vagyok!

- Beryll, jól tudod, hogy nem szeretem magam ismételni. Különleges vagy, még tőlünk is különlegesebb. A hatalmad valójában korlátlan. Ősanyánk halála óta minden 13. nemzedék egy boszorkánya örökli a Nagy Beryll erejét. Most te vagy ez a boszorkány.

- Valójában már 15 éves korod óta készenlétben állok, sosem tudhattam biztosan, nem most fog-e sor kerülni a beavatásodra. De úgy tűnik, nem sietted el a dolgot. Láthatóan megatározó az életedben a 19-es szám, így utólag logikus, hogy ez lett az a nap...

- Már annyit beszéltünk róla, mi az a beavatás egyáltalán? - új apám elmosolyodott.

- A beavatása során a boszorkány megkapja az erejét, mely egész élete során elkíséri, sőt néha még azon túl is. A te erőd az öt elemnek, a tűznek, a víznek, a földnek, a levegőnek, és a léleknek az uralmát jelenti. Gondolj bele, micsoda erő ez! De, erről még úgy is rengeteget fogsz hallani. Viszont, egy boszorkány beavatását mindig meg szoktuk ünnepelni. Volna kedved eljönni hozzánk? Találkozhatnál a többiekkel is... - most komolyan, mit mondhattam volna?

- Boldogan veled megyek!

Beryll 2.

A honlap ára 78 500 helyett MOST 0 Ft.

Honlapkészítés ingyen:
Ez a weblapszerkesztő alkalmas
ingyen weboldal,
ingyen honlap készítés...

Weblap látogatottság számláló:

Mai: 62
Tegnapi: 41
Heti: 62
Havi: 541
Össz.: 712 455

Látogatottság növelés